- Szép napot mindenkinek, itt Park Haneul. Mint látjátok, most reggelizem, aztán beveszem a gyógyszereim, amelyekből van legalább húsz... Kaja után Beomgyu és én szétnézünk, hogy elfoglaljuk magunkat valamivel. Tudjátok, elég unalmas a kórházban rohadni, a legjobb barátommal pedig minimum két lépés távolságot kell tartanom, nem járhatunk egymás szobájába, különben megfertőződünk. Ő is CF-es, szóval elég szívás. Az ütemterv szerint nem olyan sokára antibiotikumos kezelésem lesz, meg speciális gyógytornám. A tornát szeretem, mert akár hiszitek, akár nem, az állandó fekvéstől is el lehet zsibbadni. Amúgy kérdeztétek, mi is pontosan a CF. Hát, ha egyszerűsítem, akkor annyit tudnék róla elmondani, amennyit én tapasztalok, mivel a tüdőmet támadja a betegség. Rengeteg váladék szaporodik itt fel, borzalmasan terheli a tüdőt, ami csak kis ideig birkózik meg vele. Undi, mi? Általában köhögök tőle, ami még ennél is gusztustalanabb, nem beszélve arról, hogy rohadtul fáj. Tehát, ott tartottam, hogy ez a váladék eltömíti a léghólyagocskáimat és a hörgőimet, amik működésképtelenné válnak, így történik az, hogy szépen lassan meghalok. Az a kérdés is felmerült, hogy ha kapok egy új tüdőt, minden helyrejöhet-e, de ez tévedés. A CF génhiba, tehát nem csak a szervvel van baj. Mondhatni testet kéne cserélnem, ha élni akarok. Az egészséges emberekre nem vagyok annyira veszélyes, de a hozzám hasonlóakra... tekerjetek vissza arra, amikor Beomgyuról beszéltem.
~~~
- Szóval megint feltettél egy videót? - kérdezte legjobb barátom. Külső szemszögből elég hülyén nézhetett ki, hogy a társalgó két végéből dumálunk egymásnak, miközben eszünk, de nálunk ez volt a természetes, ha egyikünk se akart idő előtt meghalni.
- Ja. Furcsa, de az embereket érdekli a szerencsétlen sorsom. - csóváltam a fejem hitetlenkedve. Engem, személy szerint jobban izgatott volna egy utazós vlog vagy sminkes csatorna, mint ez.
- Nyilván kíváncsiak, mivel ők nem találkoznak ilyenekkel. Tudni akarják, milyen az életünk.
- Cseréljünk helyet, én benne vagyok. - nevettem el magam, majd oldalra néztem és megláttam a tegnapi srácot, ahogy fejét lehajtva, fülében fülhallgatóval szeli át a helyiséget. - Hát ez meg mit keres itt?
- Állítólag az anyjához jár, aki kómában van.
- Honnan értesülsz te ilyenekről? - pislogtam rá, mire megforgatta a szemeit.
- Nem tudom, feltűnt-e, de sokkal gyakrabban esz itt a penész, mint téged.
- Igaz. Bocs. Hé, Beom-ah...
- Hm?
- Mindjárt jövök.
~~~
Hangosan lihegve és köhögve fékeztem le azon a folyosón, ahol a kómában lévő betegeket tartották. Az lett volna logikus, ha az intenzív osztályon kapnak helyet, de ebben a kórházban kifejezett figyelmet kaptak és nem kellett külön beöltözni a hozzátartozóknak. Igyekeztem normalizálni a légzésem, mert azért mégiscsak feltűnésmentesen akartam a srác után menni.
Aki egyébként ott ült egy széken, arcát kezeibe temetve. Kicsit Jiminre emlékeztetett, ő is ugyanilyen reménytelen volt, mikor megtudtuk, hogy halálos kimenetelű a betegségem. Csak tizenkét éves voltam, de annyit azért felfogtam az egészből, hogy a testvéremnek nagyon hosszú időre kell majd elbúcsúzni tőlem.
Mint aki véletlenül tévedt ide, úgy huppantam le két székkel arrébb - persze a táskámat, amiben az oxigénkoncentrátor volt, ott lóbáltam magam mellett -, a szemem folyamatosan a Jeongguk nevű fiún tartva. Nem kellett sok hozzá, hogy feltűnjek neki.
- Te mit akarsz itt? - vetette oda gorombán.
- Csak erre jártam.
- Jó, akkor járjál máshol!
- Jaj, de jó ötlet! - vihogtam gúnyosan. - Majd megkérdezem a nővéreket, hogy melyik osztályt javasolják! De hoppá! Sajnos olyan szerencsés vagyok, hogy mindenhová bepofátlankodtam már!
- Faszt érdekli, hova mész, csak akadj le rólam!
- Tudom, mit érzel. Kétségbe vagy esve. Tanácstalan vagy. Félsz.
- Honnan tudnád te, milyen ez?!
- Meg fogok halni. - magam sem értettem, miért mondtam el ezt neki, talán azért, mert tényleg Jimint láttam benne és azt akartam, hogy tudja, szenved még rajta kívül más is.
- Tessék?
- a CF, amiről beszéltem tegnap. Cisztás Fibrózis. Jövő ilyenkor talán már csak a sírkövemmel óbégathatsz. Én sem tudok mit kezdeni ezzel, csakúgy, mint te magad.
- Te nem vagy normális. Ezzel együtt kétszer találkoztunk, és te úgy csevegsz velem a saját halálodról, mintha pelenkás korod óta ismernél.
- Ez nem titok. - ráztam a fejem. - Van egy YouTube csatornám is, ha van időd, nézz bele. Találhatsz olyan dolgokat, amik könnyebbé tehetik a felfogásod.
~~~
- Tudjátok, van az az ember, akiről süt, hogy nem hisz. Nem értékeli az élet apró lehetőségeit, nem próbál bizakodni, csak hagyja, hogy erőt vegyen rajta a depresszió. Minden embernek vannak problémái, amiken annyira nehéz túllépni, hogy szinte elképzelhetetlen. Oké, nekem ez tök könnyű lehet, nem én fogok gyászolni, de gondoljatok csak bele, hogy huszonnégy órátok van élni, elkövetni életetek legnagyobb hibáját, rendezni egy esküvőt, megsütni egy süteményt és élvezni az ízét, huszonnégy órátok van elutazni valahová, kikapcsolódni a családdal, festeni egy képet, bocsánatot kérni valakitől, szeretkezni valakivel, megköszönni valamit... minderre csak huszonnégy óra... kevés. De ha az én szemszögemből nézzük, ez a huszonnégy óra áldás. Ha úgy tervezek, hogy holnap már nem fogok felkelni, minden színesebb és értékelendőbb. Próbáljátok ki egyszer. Park Haneul voltam, jó éjszakát, srácok!
~~~
(Új feliratkozód van: Jjk_97)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése