4. Fejezet

Prológus

 - Sziasztok, megint én vagyok, egyenesen a kórteremből, hiszen tudjátok, tegnapelőtt érkeztem. Az utóbbi időben annyit romlott az állapotom, hogy be kellett költöznöm, de egészen otthonossá tettem, meg amúgy is egész megszoktam a dolgot. Jimin az előbb ment el, alig bírtam kituszkolni innen. Ilyenek ezek a nagytesók. - nevettem a kamerába, miközben folyamatosan járkáltam, hogy megmutassam a nézőimnek, milyen jó kis dekorációt rittyentettem össze egy nap alatt. Nem mondom, rossz szájízzel léptem be ide újra, ráadásul abban a tudatban, hogy valószínűleg sosem megyek ki, de ott volt bennem a gondolat, hogy mindenkit jól ismertem már; nővéreket, orvosokat, bentlakókat. Mindenki kedves volt velem, a főnővérem pedig megbízott bennem annyira, hogy betolta a gyógyszeres kocsimat, teljes hozzáférést biztosítva nekem a saját szabályaimhoz. - Tudjátok, Jimin a bátyám, de elég szégyellős. Utálja mutogatni magát, hiába mondom neki mindig, hogy idolnak való. Szóval ott tartottam, hogy rövidesen beállítják a gyógyszereimet és a kezelési ütemtervet, aztán kapok egy csomó spéci cuccot, hogy javítsanak a betegségem színvonalán. Ajjaj, csak nem Kim Soah nővért látom az ajtóban? - irányítottam a kamerát az említettre, aki rosszallóan, mégis apró mosollyal hessegetett el. Bírtam Soah mentalitását, bár ezzel sokszor egyedül voltam, ugyanis szigorú volt. Én valószínűleg azért jöttem ki vele ilyen jól, mert minden egyes utasítást betartottam a saját gyógyulásom érdekében. Páran már annyira feladták az egészet, hogy időpocsékolásnak tartották a dolgot.

- Ne már, Haneul-ah!

- Jól van, jól van. Kedves kis nézőim, most könnyes búcsút veszünk, hiszen jön az esti rutin, amit higgyetek el, nem akartok látni. Holnap találkozunk! - egy vigyort és egy intést követően kikapcsoltam a kamerát és a mellettem lévő éjjeliszekrényre raktam.

- Biztos jól meggondoltad ezt? - kérdezte Soah halkan, miközben a csöveimmel ügyködött valamit.

- Mégis mit?

- Ezt az egész videózás dolgot. Nem tudom, én nem merném a világ szeme elé tárni, hogy mivel kínlódok... lépten-nyomon akadnak bolondok, akik kigúnyolhatnak.

- Te is tudod, hogy ez lesz az egyetlen emlék, ami megmarad belőlem, ha már... - nekem is nehéz volt ezeket a szavakat kiejteni, akármilyen pozitívan is fogtam fel a dolgot. Maga a halál gondolata, és hogy hogyan fog történni, megrémisztett, félelmet keltett bennem és nem tett túl boldoggá. Minden egyes nap vigyorogtam és megosztottam az emberekkel a napjaimat, de mélyen belül ott motoszkált bennem az érzés. Az érzés, hogy alig pár hónapom maradt hátra, jobb esetben egy évem.

Milyen lesz Jiminnek nélkülem? Boldogulni fog egyedül? Mennyi idő lesz feldolgozni a gyászt? Ki segít majd rajta? Nekem könnyű lesz, nincs is más választásom, de neki...?

- Ne hülyéskedj, Haneul. Nagy esélyed van rá, hogy új tüdőt kapj, és akkor...

- Öt év. - mordultam fel keményen. - Csak öt évvel hosszabbodna meg az életem, és azzal nem vagyok kisegítve, ez nem szerződés, hogy akkor majd ötévente transzplantációra megyek. Tökmindegy, hogy előbb, vagy utóbb, de a föld alatt végzem. Húszévesen, vagy harmincévesen... Ez egy génhiba, nem pedig szervi rendellenesség.

- Ne próbálj meg kioktatni, én is tisztában vagyok vele! Csak... nagyon szeretnék bizakodó lenni.

- És ez maradjon is így, oké? Ne beszéljünk a halálról, csak... éljünk a mának, ahogy mindig.

- Oké. - paskolta meg a fejem, amit kifejezetten gyűlöltem, most mégis jólesett. - Apropó, Beomgyu már két hónapja bent van a kétszázhatosban és annyira unatkozik, hogy szólt, azonnal értesítsem, ha legközelebb itt leszel. És, csak mellékesen megjegyzem, új gyerekek jöttek az onkológiára.

Az onkológia a rákban szenvedő betegeknek jött létre, és - bár az én nyomorom miatt nem létesíthettem velük fizikai kontaktust, az ottani gyerekekkel minden nap kommunikáltam az üvegablakon keresztül.

~~~

Az előcsarnokban ültem és a bátyámra vártam. Úgy volt, hogy ma meglátogat, de nekem semmi kedvem nem volt a kórteremben görnyedni és bámulni a gyógyszeres kocsit, amin egyre csak szaporodtak a bogyók. Hm, svédasztalos reggeli.

- Bocs, leülhetek? - értetlenül pislogva meredtem a srácra, aki megszólított. Látszólag nem volt beteg, márpedig engem rajtuk és a nővéreken kívül soha senki nem méltatott figyelemre.

- A-aha. Persze. - arrébb csúsztam, hogy legyen lehetősége elmenekülni, ha esetleg hányingere támadna az egyre gyakrabban feltörő váladékos köhögésemtől. - Bentlakó vagy?

- Nem. - válaszolt felvont szemöldökkel, majd alaposan végigmért. Nem hazudok, szégyentelenül megnézte az orromból lógó csövet és a lesoványodott alkatomat, nem beszélve a pocsék színemről. Ó, ha látnád a többit... - Te gondolom, igen.

- Hát, Cisztás Fibrózis. - vontam vállat. - Életem végéig bérelhetem a szobámat. Amúgy Park Haneul vagyok.

- Király. Biztos imádod, ha így vigyorogsz.

- Azta, te valami macsó szépfiú vagy? Azok szoktak seggfejként viselkedni. Bemutatkozni luxus? - vágtam vissza sértetten.

- Mondhatjuk úgy is. - kacsintott, mire megforgattam a szemem.

- És ez bejön a lányoknál?

- Általában.

- Kár, hogy engem inkább taszít. - fintorodtam el. - Most már nem is vagyok kíváncsi a nevedre. Lehetsz simán Bunkó.

- Hú, de fájt. Majd megnézem a naptáramban, mikor érek rá sírni miattad. - nem lehetett valami jó passzban, ha ilyen ökör módon viselkedett.

Már éppen folytattam volna a veszekedést, ha nem látom meg Jimint a bejáratnál kóvályogni. Gyorsan felpattantam és megigazítottam magamon a ruhámat. Szaladtam volna a bátyám karjaiba, de ekkor Bunkó megszólalt mögöttem.

- Jeon Jeongguk.

1. Fejezet

 - Szép napot mindenkinek, itt Park Haneul. Mint látjátok, most reggelizem, aztán beveszem a gyógyszereim, amelyekből van legalább húsz... Kaja után Beomgyu és én szétnézünk, hogy elfoglaljuk magunkat valamivel. Tudjátok, elég unalmas a kórházban rohadni, a legjobb barátommal pedig minimum két lépés távolságot kell tartanom, nem járhatunk egymás szobájába, különben megfertőződünk. Ő is CF-es, szóval elég szívás. Az ütemterv szerint nem olyan sokára antibiotikumos kezelésem lesz, meg speciális gyógytornám. A tornát szeretem, mert akár hiszitek, akár nem, az állandó fekvéstől is el lehet zsibbadni. Amúgy kérdeztétek, mi is pontosan a CF. Hát, ha egyszerűsítem, akkor annyit tudnék róla elmondani, amennyit én tapasztalok, mivel a tüdőmet támadja a betegség. Rengeteg váladék szaporodik itt fel, borzalmasan terheli a tüdőt, ami csak kis ideig birkózik meg vele. Undi, mi? Általában köhögök tőle, ami még ennél is gusztustalanabb, nem beszélve arról, hogy rohadtul fáj. Tehát, ott tartottam, hogy ez a váladék eltömíti a léghólyagocskáimat és a hörgőimet, amik működésképtelenné válnak, így történik az, hogy szépen lassan meghalok. Az a kérdés is felmerült, hogy ha kapok egy új tüdőt, minden helyrejöhet-e, de ez tévedés. A CF génhiba, tehát nem csak a szervvel van baj. Mondhatni testet kéne cserélnem, ha élni akarok. Az egészséges emberekre nem vagyok annyira veszélyes, de a hozzám hasonlóakra... tekerjetek vissza arra, amikor Beomgyuról beszéltem.

~~~

- Szóval megint feltettél egy videót? - kérdezte legjobb barátom. Külső szemszögből elég hülyén nézhetett ki, hogy a társalgó két végéből dumálunk egymásnak, miközben eszünk, de nálunk ez volt a természetes, ha egyikünk se akart idő előtt meghalni.

- Ja. Furcsa, de az embereket érdekli a szerencsétlen sorsom. - csóváltam a fejem hitetlenkedve. Engem, személy szerint jobban izgatott volna egy utazós vlog vagy sminkes csatorna, mint ez.

- Nyilván kíváncsiak, mivel ők nem találkoznak ilyenekkel. Tudni akarják, milyen az életünk.

- Cseréljünk helyet, én benne vagyok. - nevettem el magam, majd oldalra néztem és megláttam a tegnapi srácot, ahogy fejét lehajtva, fülében fülhallgatóval szeli át a helyiséget. - Hát ez meg mit keres itt?

- Állítólag az anyjához jár, aki kómában van.

- Honnan értesülsz te ilyenekről? - pislogtam rá, mire megforgatta a szemeit.

- Nem tudom, feltűnt-e, de sokkal gyakrabban esz itt a penész, mint téged.

- Igaz. Bocs. Hé, Beom-ah...

- Hm?

- Mindjárt jövök.

~~~

Hangosan lihegve és köhögve fékeztem le azon a folyosón, ahol a kómában lévő betegeket tartották. Az lett volna logikus, ha az intenzív osztályon kapnak helyet, de ebben a kórházban kifejezett figyelmet kaptak és nem kellett külön beöltözni a hozzátartozóknak. Igyekeztem normalizálni a légzésem, mert azért mégiscsak feltűnésmentesen akartam a srác után menni.

Aki egyébként ott ült egy széken, arcát kezeibe temetve. Kicsit Jiminre emlékeztetett, ő is ugyanilyen reménytelen volt, mikor megtudtuk, hogy halálos kimenetelű a betegségem. Csak tizenkét éves voltam, de annyit azért felfogtam az egészből, hogy a testvéremnek nagyon hosszú időre kell majd elbúcsúzni tőlem.

Mint aki véletlenül tévedt ide, úgy huppantam le két székkel arrébb - persze a táskámat, amiben az oxigénkoncentrátor volt, ott lóbáltam magam mellett -, a szemem folyamatosan a Jeongguk nevű fiún tartva. Nem kellett sok hozzá, hogy feltűnjek neki.

- Te mit akarsz itt? - vetette oda gorombán.

- Csak erre jártam.

- Jó, akkor járjál máshol!

- Jaj, de jó ötlet! - vihogtam gúnyosan. - Majd megkérdezem a nővéreket, hogy melyik osztályt javasolják! De hoppá! Sajnos olyan szerencsés vagyok, hogy mindenhová bepofátlankodtam már!

- Faszt érdekli, hova mész, csak akadj le rólam!

- Tudom, mit érzel. Kétségbe vagy esve. Tanácstalan vagy. Félsz.

- Honnan tudnád te, milyen ez?!

- Meg fogok halni. - magam sem értettem, miért mondtam el ezt neki, talán azért, mert tényleg Jimint láttam benne és azt akartam, hogy tudja, szenved még rajta kívül más is.

- Tessék?

- a CF, amiről beszéltem tegnap. Cisztás Fibrózis. Jövő ilyenkor talán már csak a sírkövemmel óbégathatsz. Én sem tudok mit kezdeni ezzel, csakúgy, mint te magad.

- Te nem vagy normális. Ezzel együtt kétszer találkoztunk, és te úgy csevegsz velem a saját halálodról, mintha pelenkás korod óta ismernél.

- Ez nem titok. - ráztam a fejem. - Van egy YouTube csatornám is, ha van időd, nézz bele. Találhatsz olyan dolgokat, amik könnyebbé tehetik a felfogásod.

~~~

- Tudjátok, van az az ember, akiről süt, hogy nem hisz. Nem értékeli az élet apró lehetőségeit, nem próbál bizakodni, csak hagyja, hogy erőt vegyen rajta a depresszió. Minden embernek vannak problémái, amiken annyira nehéz túllépni, hogy szinte elképzelhetetlen. Oké, nekem ez tök könnyű lehet, nem én fogok gyászolni, de gondoljatok csak bele, hogy huszonnégy órátok van élni, elkövetni életetek legnagyobb hibáját, rendezni egy esküvőt, megsütni egy süteményt és élvezni az ízét, huszonnégy órátok van elutazni valahová, kikapcsolódni a családdal, festeni egy képet, bocsánatot kérni valakitől, szeretkezni valakivel, megköszönni valamit... minderre csak huszonnégy óra... kevés. De ha az én szemszögemből nézzük, ez a huszonnégy óra áldás. Ha úgy tervezek, hogy holnap már nem fogok felkelni, minden színesebb és értékelendőbb. Próbáljátok ki egyszer. Park Haneul voltam, jó éjszakát, srácok!

~~~

(Új feliratkozód van: Jjk_97)

3. Fejezet

 - Sziasztok, srácok, Haneul vagyok. Emlékeztek, amikor a spéci cuccokról beszéltem? Na, ez a mellény pont az, a neve Afflo-West. Úgy néz ki, mint azok az ólom-izék, amiket röntgennél tesznek ránk... Na igen, csakhogy ez a szépség ehhez a csinos kis géphez van kötve. Az egésznek annyi a lényege, hogy a rezgésének köszönhetően felszabadul a tüdőmben rekedt váladék. Valószínűleg köhögni fogok, de elméletileg segít rajtam... amúgy itt van velem Chimmy is, köszönj szépen a kamerána-a-a-a-a-k! Ez állati, srácok, még a hangom is rezeg, ha bekapcsolom!

- Yah, ne szórakozz azzal, hülye! - vihogta a bátyám és támadást intézett a mellényem ellen, hátha meg tud csikizni rajta keresztül. Ebből persze förtelmes háború alakult ki és amint lekerült rólam a készülék, kiterültünk az ágyon, hogy fáradásig viháncoljunk.

Vagyis ez volt a terv.

Aztán köhögtem és le kellett állítanom a felvételt, ha nem akartam, hogy az összes néző lássa, ahogy felköpködöm a gennyet, ami belőlem jött. Ilyenkor sírni tudtam volna, undorodtam magamtól, nem értettem Jimint, amiért még volt gyomra odajönni hozzám és tartani nekem a piros poharamat. Évek óta állandóan én vagyok a programja. Nem megy el a barátaival szórakozni, helyette engem pesztrál. Vannak még egyáltalán barátai? A haldokló húga elvesz tőle mindent.

- Jól van, engedd csak ki, hadd tűnjön el. - simogatta a hátam.

- Hogy nem okádod el magad? Én már rég a vécé előtt görnyednék, ha ezt látnám. - nyöszörögtem fájó torokkal. Azt is utáltam, hogy ekkora kínt okozott egy köhögés. Szó szerint kiköpöm a tüdőmet.

- Emlékezhetnél rá, hogy állandóan én takarítottam a hányásodat, ha elkaptál valami influenzát, annál rosszabb semmi nem lehet. - kacsintott, miközben a poharamat mosogatta.

- Régen minden egyszerűbb volt. Most, hogy idősebb vagyok, nehezebb lesz itt hagyni téged, mert tudom, hogy nem jövök vissza. Nagyon fogsz hiányozni. - motyogtam halkan, mire a bátyám kezében megállt a pohár és úgy nézett rám, mint egy elveszett gyerek.

- Ezt ne most, Haneul-ah...

- Mondtam neked, mi történt Beomgyuval, nem? Nemsokára ő... és elkerülhetetlen lesz, hogy én is-...

- Azt mondtam, nem! - emelte meg a hangját. Nem tudtam, mi ütött belé, hiszen milliószor belefeledkeztünk már a témába. Akkor most...? - Elegem van már abból, hogy temetlek! Minden nappal egyre közelebb vagyunk, én is tudom, te is tudod, akkor miért nem ringathatom magam abba, hogy örökké élsz?! Csak egy kicsit hadd legyek álomvilágban...

- Sajnálom. Hiba volt megint felhozni. Ne haragudj, csak... láttam a legjobb barátom és eszembe jutott, hogy... hogy mi van, ha mindenki megfeledkezik rólam.

- Idióta vagy. - rázta a fejét és befeküdt mellém az ágyba, hogy a mellkasára hajtsam a fejem és kényelmesen bámulhassuk a plafont. - Nekem te mindig életben leszel.

- Akkor is, ha már nem lélegzem? - éreztem, hogy sírt, mert ilyenkor rendszerint remegett az egész teste, nem beszélve a szipogásáról. Még mindig kattogott az agyam, miként tehetném könnyebbé a dolgát.

Néztem a plafont és arra gondoltam; meddig tart még ez?

~~~

- Szóval, hogy jutottál arra az elhatározásra, hogy pont videózni fogsz?

- Csak egy ötlet volt. Eleinte unatkoztam, mikor először kerültem be, aztán... gondoltam, miért ne.

- És a bátyád?

- Mindig támogatott mindenben. Tudod, amúgy sem átlagos. Más.

- Mi van?

- Jaj, Jeongguk, ne kelljen már kimondanom, szegény annyit szív miatta...!

- Meleg?

- Ja. A szüleink nem akartak vele tovább foglalkozni, miután kiderült, de aztán én meg CF-fes lettem és én se kellettem nekik. Elvileg feleslegesen szívtam el a pénzüket, mert úgyis csak egy irányba megyek. És látod, ketten is boldogulunk.

- Szép, mondhatom. Ilyen seggfej szülőkkel nem is csodálom, hogy romlott az állapotod.

- Csak nem aggódsz értem? - vigyorogtam, mint a vadalma, mire Jeongguk megforgatta a szemeit és sétált tovább, alig bírtam tartani a tempóját. Lábunk alatt ropogott a hó, az udvaron senki nem volt a hideg miatt. Úgy tűnik, csak nekem király érzés ilyenkor lézengeni. - Várj már meg!

- Ha nem ártanék neked vele, most megfürdetnélek a hóban.

- Építünk hóembert?

- Hallottad egyáltalán, amit mondtam?

- Ja, hogy megfürdetnél a hóban. De nem tudsz, szóval építs velem.

- Mit kapok cserébe?

- Mi? - másodpercek alatt fagyott le a mosoly az arcomról, és nem a hideg miatt. Jeongguk rögtön észrevette, hogy rosszul fogalmazott, így egy torokköszörülés kíséretében korrigálta a hibáját.

- Szeretnék készíteni rólad egy fotósorozatot. A mindennapjaidról.

- Talán valami perverz vagy?

- Úristen, honnan tudtad?! - vinnyogta elvékonyított hangon és úgy kezdett ugrálni, mint egy fogyatékos. Nevetve figyeltem, ahogy össze-vissza rohangál, néha elcsúszik. Aztán hirtelen túl közel került hozzám és éppen akkor ment ki a lába alól a talaj.

Rántott magával és a következő percben arra eszméltem, hogy rajta fekszem.

2. Fejezet

 - Sziasztok, srácok, szokásosan Park Haneul vagyok. Micsoda meglepetés, ugye? Nos, ma arra gondoltam, festegetek egy kicsit...

~~~

Beomgyu rohamot kapott. Az orvosok szerint alig huszonhét százalékon működött a tüdeje az egy hónappal ezelőtti harmincöt helyett, hetek maradtak neki hátra. És én mit csináltam? Semmit. Nem ölelhettem át, nem adhattam neki puszit, nem virraszthattam az ágya mellett, mert... megöltem volna.

Helyette itt bőgtem a társalgóban, ahol az emberek amúgy is szánakozva néztek rám. Ha egyáltalán rám néztek.

- Hé.

- Mi van, nincs más, akit cseszegethetsz?

- Láttam, hogy bőgsz. Hoztam teát.

- És ha utálom a teát?

- Akkor megiszom én. - vont vállat és levágódott mellém. - Ijesztő ez a cső, ami kiáll az orrodból.

- Kösz, ilyen szépeket sosem mondtak még nekem.

- Mindig magaddal hordod a cuccot? - bökött a táskámra, mire bólintottam.

- Nélküle nem mehetek sehova. Oxigén.

- Hát, legalább nem olyan batár nagy palackkal szaladgálsz, amit tankkal kell mozgatni. - viccelődött.

- Ja. - nevettem el magam. - Ez az első pozitívabb megszólalásod.

- Mi tagadás, haladunk a korral. - dőlt hátra elégedetten és lehunyta a szemét. Most, hogy volt alkalmam tüzetesebben megvizsgálni, helyesnek találtam. Karakteres arca volt, hatalmas szemei, nyuszi mosolya és durván izmos teste. - Lyukat fogsz égetni belém, ha tovább szuggerálsz.

- Nem szuggerállak! - vágtam rá és beleittam a teámba, amit hozott. - Ha érdekel, azért bőgtem, mert a legjobb barátom... romlott az állapota. Mivel olyan, mint én, nem mehetek hozzá közel.

- Miért?

- Megfertőzném és csak rövidebb lenne az a pár hét, ami megmaradt.

- Sajnálom...

- Felesleges. Ez az élet rendje. Ne aggódj, te nem kaphatod el. Egészséges emberre ártalmatlan bizonyos keretek között.

- Nem is mondtam semmit...

- De gondoltál.

- Most miért vagy ilyen?

- Csak... nem tudok rajtad kiigazodni.

- Tessék?

- Furcsa a személyiséged. Egy hete még bunkó voltál velem.

- Akkor még nem értettem, ki is vagy te valójában. Aztán láttam a csatornád. - köszörülte meg a torkát zavartan. - Amikor arról beszéltél, hogy a testvéreddel...

- A temetésemet szervezzük? Mondd ki, ezen nincs mit szépíteni. Előre gondolkodunk, mert mindketten tudjuk, hogy rövidesen itt a vége.

- Néha idegesít, hogy ilyen könnyen veszed.

- Jeongguk. - mosolyogtam rá szomorúan. - Az ilyeneknek, mint én, igenis kötelességük tisztában lenni a határaikkal. Itt nincs olyan, hogy a csodának köszönhetően túléljük. Itt az a csoda, ha leszünk harmincévesek.

- Eszedbe se jut, hogy ez morbid?

- Dehogynem. - eresztettem ki egy fáradt sóhajt, mert úgy tűnt, nem akart leszakadni a témáról. - Ha látnám az előre megásott síromat, tuti összeomlanék. Elég nekem az, hogy Jimin órákon át imádkozik értem és rengeteget sír. Arra még nem találtam megoldást, hogyan segítsek neki feldolgozni.

- Ezért csinálod a videókat, ugye?

- Hm?

- A csatornád. Azért vlogolsz. Miatta.

- Nagyrészt igen. Amikor nagyon hiányzom majd neki, csak rákeres a videóimra és lesz valami kézzelfogható bizonyítéka a világ felé, hogy tényleg éltem. Hogy tényleg én voltam az és nem álmodta az egészet.

- Az anyám... agyvérzést kapott és egy éve kómában van. Talán fel sem ébred. - jelentette ki hirtelen, maga elé meredve. Kíváncsian vártam a folytatást, de részéről lezárta a mesedélutánt.

- Hozzá jársz minden nap?

- Ja. Erre mondja az apám, hogy nem halunk meg szüzen, mert az élet rendesen megbasz minket.

- Bölcs faterod van. - vigyorogtam rá, amivel egy kicsit oldottam a köztünk kialakult feszültséget. Jeongguk halkan felnevetett, majd rám nézett.

- Tudod, becsüllek téged. Nem minden beteg ember fogja fel így a dolgokat. Te harcolsz, még ha tudod is, hogy mi lesz a kimenetel. Én már feladtam, mégis... mintha visszacsempésztél volna valamit, amit elveszítettem.

- A szüzességedet?

- De hülye vagy! Yah, Haneul-ah, gyere vissza!

~~~

- Szia, Beom-ah.

- Szia.

- Miért jöttél ki a kórtermedből? Gyenge vagy még. - kérdeztem tőle aggódva. Az arca a szokottnál is nyúzottabb volt, többet köhögött és nagyobb adag oxigénre volt szüksége, ha nem akart összeesni. Újra előjött bennem az érzés, amit annyira próbálok elkerülni. A félelem.

- Beszélni akartam veled.

- Miről?

- Szeretném, ha... ha megnyugtatnál. Nem akarom, hogy fájjon.

- Beom-ah...

- Ha te azt mondod, hogy nem fájdalmas érzés meghalni, akkor elhiszem! Kérlek, noona. - azt könyörgést, amit akkor láttam a szemeiben, nem felejtem el, amíg élek.

Beomgyu feladta és készen állt rá, hogy elmenjen.

Vajon velem is ez lesz? Én is beletörődöm majd, hogy nem lehet örökké pozitívan élni? Majd belőlem is eltűnik az érdeklődés afelé, hogy mi lesz majd Jiminnel?

Engem is így fognak eltemetni?