Prológus

 - Sziasztok, megint én vagyok, egyenesen a kórteremből, hiszen tudjátok, tegnapelőtt érkeztem. Az utóbbi időben annyit romlott az állapotom, hogy be kellett költöznöm, de egészen otthonossá tettem, meg amúgy is egész megszoktam a dolgot. Jimin az előbb ment el, alig bírtam kituszkolni innen. Ilyenek ezek a nagytesók. - nevettem a kamerába, miközben folyamatosan járkáltam, hogy megmutassam a nézőimnek, milyen jó kis dekorációt rittyentettem össze egy nap alatt. Nem mondom, rossz szájízzel léptem be ide újra, ráadásul abban a tudatban, hogy valószínűleg sosem megyek ki, de ott volt bennem a gondolat, hogy mindenkit jól ismertem már; nővéreket, orvosokat, bentlakókat. Mindenki kedves volt velem, a főnővérem pedig megbízott bennem annyira, hogy betolta a gyógyszeres kocsimat, teljes hozzáférést biztosítva nekem a saját szabályaimhoz. - Tudjátok, Jimin a bátyám, de elég szégyellős. Utálja mutogatni magát, hiába mondom neki mindig, hogy idolnak való. Szóval ott tartottam, hogy rövidesen beállítják a gyógyszereimet és a kezelési ütemtervet, aztán kapok egy csomó spéci cuccot, hogy javítsanak a betegségem színvonalán. Ajjaj, csak nem Kim Soah nővért látom az ajtóban? - irányítottam a kamerát az említettre, aki rosszallóan, mégis apró mosollyal hessegetett el. Bírtam Soah mentalitását, bár ezzel sokszor egyedül voltam, ugyanis szigorú volt. Én valószínűleg azért jöttem ki vele ilyen jól, mert minden egyes utasítást betartottam a saját gyógyulásom érdekében. Páran már annyira feladták az egészet, hogy időpocsékolásnak tartották a dolgot.

- Ne már, Haneul-ah!

- Jól van, jól van. Kedves kis nézőim, most könnyes búcsút veszünk, hiszen jön az esti rutin, amit higgyetek el, nem akartok látni. Holnap találkozunk! - egy vigyort és egy intést követően kikapcsoltam a kamerát és a mellettem lévő éjjeliszekrényre raktam.

- Biztos jól meggondoltad ezt? - kérdezte Soah halkan, miközben a csöveimmel ügyködött valamit.

- Mégis mit?

- Ezt az egész videózás dolgot. Nem tudom, én nem merném a világ szeme elé tárni, hogy mivel kínlódok... lépten-nyomon akadnak bolondok, akik kigúnyolhatnak.

- Te is tudod, hogy ez lesz az egyetlen emlék, ami megmarad belőlem, ha már... - nekem is nehéz volt ezeket a szavakat kiejteni, akármilyen pozitívan is fogtam fel a dolgot. Maga a halál gondolata, és hogy hogyan fog történni, megrémisztett, félelmet keltett bennem és nem tett túl boldoggá. Minden egyes nap vigyorogtam és megosztottam az emberekkel a napjaimat, de mélyen belül ott motoszkált bennem az érzés. Az érzés, hogy alig pár hónapom maradt hátra, jobb esetben egy évem.

Milyen lesz Jiminnek nélkülem? Boldogulni fog egyedül? Mennyi idő lesz feldolgozni a gyászt? Ki segít majd rajta? Nekem könnyű lesz, nincs is más választásom, de neki...?

- Ne hülyéskedj, Haneul. Nagy esélyed van rá, hogy új tüdőt kapj, és akkor...

- Öt év. - mordultam fel keményen. - Csak öt évvel hosszabbodna meg az életem, és azzal nem vagyok kisegítve, ez nem szerződés, hogy akkor majd ötévente transzplantációra megyek. Tökmindegy, hogy előbb, vagy utóbb, de a föld alatt végzem. Húszévesen, vagy harmincévesen... Ez egy génhiba, nem pedig szervi rendellenesség.

- Ne próbálj meg kioktatni, én is tisztában vagyok vele! Csak... nagyon szeretnék bizakodó lenni.

- És ez maradjon is így, oké? Ne beszéljünk a halálról, csak... éljünk a mának, ahogy mindig.

- Oké. - paskolta meg a fejem, amit kifejezetten gyűlöltem, most mégis jólesett. - Apropó, Beomgyu már két hónapja bent van a kétszázhatosban és annyira unatkozik, hogy szólt, azonnal értesítsem, ha legközelebb itt leszel. És, csak mellékesen megjegyzem, új gyerekek jöttek az onkológiára.

Az onkológia a rákban szenvedő betegeknek jött létre, és - bár az én nyomorom miatt nem létesíthettem velük fizikai kontaktust, az ottani gyerekekkel minden nap kommunikáltam az üvegablakon keresztül.

~~~

Az előcsarnokban ültem és a bátyámra vártam. Úgy volt, hogy ma meglátogat, de nekem semmi kedvem nem volt a kórteremben görnyedni és bámulni a gyógyszeres kocsit, amin egyre csak szaporodtak a bogyók. Hm, svédasztalos reggeli.

- Bocs, leülhetek? - értetlenül pislogva meredtem a srácra, aki megszólított. Látszólag nem volt beteg, márpedig engem rajtuk és a nővéreken kívül soha senki nem méltatott figyelemre.

- A-aha. Persze. - arrébb csúsztam, hogy legyen lehetősége elmenekülni, ha esetleg hányingere támadna az egyre gyakrabban feltörő váladékos köhögésemtől. - Bentlakó vagy?

- Nem. - válaszolt felvont szemöldökkel, majd alaposan végigmért. Nem hazudok, szégyentelenül megnézte az orromból lógó csövet és a lesoványodott alkatomat, nem beszélve a pocsék színemről. Ó, ha látnád a többit... - Te gondolom, igen.

- Hát, Cisztás Fibrózis. - vontam vállat. - Életem végéig bérelhetem a szobámat. Amúgy Park Haneul vagyok.

- Király. Biztos imádod, ha így vigyorogsz.

- Azta, te valami macsó szépfiú vagy? Azok szoktak seggfejként viselkedni. Bemutatkozni luxus? - vágtam vissza sértetten.

- Mondhatjuk úgy is. - kacsintott, mire megforgattam a szemem.

- És ez bejön a lányoknál?

- Általában.

- Kár, hogy engem inkább taszít. - fintorodtam el. - Most már nem is vagyok kíváncsi a nevedre. Lehetsz simán Bunkó.

- Hú, de fájt. Majd megnézem a naptáramban, mikor érek rá sírni miattad. - nem lehetett valami jó passzban, ha ilyen ökör módon viselkedett.

Már éppen folytattam volna a veszekedést, ha nem látom meg Jimint a bejáratnál kóvályogni. Gyorsan felpattantam és megigazítottam magamon a ruhámat. Szaladtam volna a bátyám karjaiba, de ekkor Bunkó megszólalt mögöttem.

- Jeon Jeongguk.