2. Fejezet

 - Sziasztok, srácok, szokásosan Park Haneul vagyok. Micsoda meglepetés, ugye? Nos, ma arra gondoltam, festegetek egy kicsit...

~~~

Beomgyu rohamot kapott. Az orvosok szerint alig huszonhét százalékon működött a tüdeje az egy hónappal ezelőtti harmincöt helyett, hetek maradtak neki hátra. És én mit csináltam? Semmit. Nem ölelhettem át, nem adhattam neki puszit, nem virraszthattam az ágya mellett, mert... megöltem volna.

Helyette itt bőgtem a társalgóban, ahol az emberek amúgy is szánakozva néztek rám. Ha egyáltalán rám néztek.

- Hé.

- Mi van, nincs más, akit cseszegethetsz?

- Láttam, hogy bőgsz. Hoztam teát.

- És ha utálom a teát?

- Akkor megiszom én. - vont vállat és levágódott mellém. - Ijesztő ez a cső, ami kiáll az orrodból.

- Kösz, ilyen szépeket sosem mondtak még nekem.

- Mindig magaddal hordod a cuccot? - bökött a táskámra, mire bólintottam.

- Nélküle nem mehetek sehova. Oxigén.

- Hát, legalább nem olyan batár nagy palackkal szaladgálsz, amit tankkal kell mozgatni. - viccelődött.

- Ja. - nevettem el magam. - Ez az első pozitívabb megszólalásod.

- Mi tagadás, haladunk a korral. - dőlt hátra elégedetten és lehunyta a szemét. Most, hogy volt alkalmam tüzetesebben megvizsgálni, helyesnek találtam. Karakteres arca volt, hatalmas szemei, nyuszi mosolya és durván izmos teste. - Lyukat fogsz égetni belém, ha tovább szuggerálsz.

- Nem szuggerállak! - vágtam rá és beleittam a teámba, amit hozott. - Ha érdekel, azért bőgtem, mert a legjobb barátom... romlott az állapota. Mivel olyan, mint én, nem mehetek hozzá közel.

- Miért?

- Megfertőzném és csak rövidebb lenne az a pár hét, ami megmaradt.

- Sajnálom...

- Felesleges. Ez az élet rendje. Ne aggódj, te nem kaphatod el. Egészséges emberre ártalmatlan bizonyos keretek között.

- Nem is mondtam semmit...

- De gondoltál.

- Most miért vagy ilyen?

- Csak... nem tudok rajtad kiigazodni.

- Tessék?

- Furcsa a személyiséged. Egy hete még bunkó voltál velem.

- Akkor még nem értettem, ki is vagy te valójában. Aztán láttam a csatornád. - köszörülte meg a torkát zavartan. - Amikor arról beszéltél, hogy a testvéreddel...

- A temetésemet szervezzük? Mondd ki, ezen nincs mit szépíteni. Előre gondolkodunk, mert mindketten tudjuk, hogy rövidesen itt a vége.

- Néha idegesít, hogy ilyen könnyen veszed.

- Jeongguk. - mosolyogtam rá szomorúan. - Az ilyeneknek, mint én, igenis kötelességük tisztában lenni a határaikkal. Itt nincs olyan, hogy a csodának köszönhetően túléljük. Itt az a csoda, ha leszünk harmincévesek.

- Eszedbe se jut, hogy ez morbid?

- Dehogynem. - eresztettem ki egy fáradt sóhajt, mert úgy tűnt, nem akart leszakadni a témáról. - Ha látnám az előre megásott síromat, tuti összeomlanék. Elég nekem az, hogy Jimin órákon át imádkozik értem és rengeteget sír. Arra még nem találtam megoldást, hogyan segítsek neki feldolgozni.

- Ezért csinálod a videókat, ugye?

- Hm?

- A csatornád. Azért vlogolsz. Miatta.

- Nagyrészt igen. Amikor nagyon hiányzom majd neki, csak rákeres a videóimra és lesz valami kézzelfogható bizonyítéka a világ felé, hogy tényleg éltem. Hogy tényleg én voltam az és nem álmodta az egészet.

- Az anyám... agyvérzést kapott és egy éve kómában van. Talán fel sem ébred. - jelentette ki hirtelen, maga elé meredve. Kíváncsian vártam a folytatást, de részéről lezárta a mesedélutánt.

- Hozzá jársz minden nap?

- Ja. Erre mondja az apám, hogy nem halunk meg szüzen, mert az élet rendesen megbasz minket.

- Bölcs faterod van. - vigyorogtam rá, amivel egy kicsit oldottam a köztünk kialakult feszültséget. Jeongguk halkan felnevetett, majd rám nézett.

- Tudod, becsüllek téged. Nem minden beteg ember fogja fel így a dolgokat. Te harcolsz, még ha tudod is, hogy mi lesz a kimenetel. Én már feladtam, mégis... mintha visszacsempésztél volna valamit, amit elveszítettem.

- A szüzességedet?

- De hülye vagy! Yah, Haneul-ah, gyere vissza!

~~~

- Szia, Beom-ah.

- Szia.

- Miért jöttél ki a kórtermedből? Gyenge vagy még. - kérdeztem tőle aggódva. Az arca a szokottnál is nyúzottabb volt, többet köhögött és nagyobb adag oxigénre volt szüksége, ha nem akart összeesni. Újra előjött bennem az érzés, amit annyira próbálok elkerülni. A félelem.

- Beszélni akartam veled.

- Miről?

- Szeretném, ha... ha megnyugtatnál. Nem akarom, hogy fájjon.

- Beom-ah...

- Ha te azt mondod, hogy nem fájdalmas érzés meghalni, akkor elhiszem! Kérlek, noona. - azt könyörgést, amit akkor láttam a szemeiben, nem felejtem el, amíg élek.

Beomgyu feladta és készen állt rá, hogy elmenjen.

Vajon velem is ez lesz? Én is beletörődöm majd, hogy nem lehet örökké pozitívan élni? Majd belőlem is eltűnik az érdeklődés afelé, hogy mi lesz majd Jiminnel?

Engem is így fognak eltemetni?